A Sátánizmus azok számára hirdet jóindulatot, akik megérdemlik, ahelyett, hogy hálátlanokra pazarolnánk. Nem szerethetsz mindenkit, ostobaság azt képzelni, hogy igen. Ha mindent és mindenkit szeretsz, elveszted a természetes választások előnyét és az emberi értékek nagyon rossz megítélőjévé válsz. A dolgok, ha túl szabadon használjuk őket, elveszítik igazi jelentésük. Éppen ezért a Sátánista úgy gondolja, szeresd erőteljesen azokat, akik megérdemlik, de sose fordítsd a másik orcádat is az ellenséged felé! A szeretet egyike az ember által átélt legerősebb érzelmeknek: a másik a gyűlölet. Egyáltalán nem természetes, ha osztatlan szeretetre kényszeríted magad. Ha megpróbálsz mindenkit szeretni, csak csökkenteni fogod érzelmeid azok iránt, akik tényleg megérdemlik. Az elnyomott gyűlölet komoly pszichológiai és érzelmi torzuláshoz vezethet. Azzal, hogy megtanulod kiereszteni a gyűlöleted az arra érdemesek számára, megtisztítod magad a rosszindulatú érzelmektől és nem töltöd ki felgyülemlett dühödet a szeretteiden. A történelem folyamán még sosem volt egy nagy “szeretet”-megmozdulás sem, ami ne végződött volna számtalan ember lemészárlásával, alighanem azért, hogy bebizonyítsuk, mennyire szerettük is őket. Nem volt olyan képmutató ember még a földön, akinek ne lett volna csordulig a zsebe szeretettel. Minden álszent vallási vezető állítja, hogy szereti az ellenségeit, még akkor is, ha közben úgy gondolkodik: Isten majd megbünteti őket! Ahelyett, hogy beismernék: képesek rosszakaróikat gyűlölni és úgy bánni velük, ahogy megérdemelnék, azt mondják: Isten akarata volt, és majd imádkozunk érettük. Miért kellene megaláznunk magukat ehhez hasonló helytelen vélekedéssel? A Sátánistának rokon értelművé kell válnia a kegyetlenséggel és brutalitással is. Mindez csupán azért van, mert az ember fél szembenézni az igazsággal, ami nem más, mint hogy képtelen mindent szeretni. Mindössze azért, mert a Sátánista beismeri, képes egyszerre szeretetre és gyűlöltetre is, máris utálatosnak tekintik. Pedig éppen ellenkezőleg, azért, mert képes a megfelelő módon kiereszteni a gyűlöletét, sokkal inkább fogékony a szeretetre – méghozzá a legmélyebb szeretetre. Azzal, hogy őszintén felismerjük és kijelentkük: igen, érzünk szeretetet és gyűlöletet is, nincsen keveredés a kettő között. Az által, hogy nem éled meg az egyiket ezen két érzelem közül, a másikat sem vagy képes a maga teljességében átélni.

Az ember tudatában van annak, hogy egy nap meg fog halni. Más állatok a vég közeledtével szintén tudják, de a halál pillanatáig nem bizonyított, hogy érzékelik: hamarosan elhagyják e világot. Nincsenek tudatában annak, pontosan mit is értenek a “halál” kifejezés alatt. Gyakran megjegyzik, hogy az állatok nyugodtan fogadják végzetüket, félelem vagy ellenállás nélkül. Ez egy nagyon szép elgondolás, de csak akkor válik igazzá, ha a halál már elkerülhetetlen. Amikor egy állat beteg, vagy sérült, küzd az életéért még akkor is, ha már minden ereje elhagyta. Ez a megdönthetetlen életvágy az, ami - ha az ember nem volna olyan nagyon fejlett - megadná neki a küzdő szellemet az életben maradáshoz. Közismert, hogy sok ember azért hal meg, mert egyszerűen feladja és nem törődik többet az egésszel. Ez érthető, ha valaki nagyon beteg, és nincs esélye a felépülésre. De gyakran nem ez a helyzet. Az ember egyszerűen lustává vált. Megtanulta a könnyebb megoldást választani. Még az öngyilkosság is kevéssé elutasítandó már, mint az egyéb bűnök, és egyedül a vallás tehető felelőssé mindezért. A halál a legtöbb vallásban a nagy spirituális ébredésnek van kikiáltva: olyan dolognak, amire egy életen át készülünk. Ez az elképzelés nagyon vonzó annak, akinek nincsen kielégítő élete, de akik kiélvezték mindazon örömöket, amiket az élet kínál, a halál nem más, mint rettegés. Ennek márpedig így kell lennie. Ez az életösztön, ami felhatalmazza az embert, hogy tovább éljen, miután megsemmisült húsos héja.

A történelem azt mutatja, hogy azok, akik önnön életüket adták egy eszméért, mártíromságukban fennmaradtak. A vallási vezetők és politikusok nagyon ügyesen keverik a kártyákat. Felemelve a mártírokat, mint fényes példákat, eltakarják az alapvető tényt, miszerint az önmegsemmisítés minden állati logika ellen való. A sátánista számára a mártíromság és az értelmetlen hősiség nem a feddhetetlenséggel kapcsolódik össze, hanem az ostobasággal. Ez, persze nem tartalmazza azokat az eseteket, amikor a tét egy szerettünk biztonsága. De valami olyan személytelen dologért életet áldozni, mint egy politikai, vagy vallási tétel nem több, mint tökéletes mazochizmus. Az élet nagy élvezet, a halál a nagy hiány. Egy olyan ember számára, aki elégedett a földi életével, az élet akár egy nagy ünnep, márpedig egy ilyet senki nem hagy ott szívesen. Ugyanennél a tárgynál maradva, egy, önmagát itt a földön jól érző ember nem ad fel mindent túl könnyen egy olyan túlvilági élet ígéretéért, amiről semmit sem tud. A keleti felfogás úgy tartja, hogy minden tudatos vágy ellen fel kell vérteznünk magunkat, és így feloldódhatunk az egyetemes, kozmikus tudatban – mindent megteszünk, hogy elkerüljük a jó, egészséges ön-kielégítést, vagy őszinte büszkeséget földi teljesítményünk felett. Érdekes megjegyezni, hogy ott, ahol az ilyen jellegű hit virágzik, a földi javakhoz nem könnyű hozzájutni. Éppen ezért a túlsúlyban lévő vallási meggyőződésnek olyannak kell lennie, amely elutasíttatja követőivel a földi örömöket illetve azon fogalmakat, amelyek egy kicsit is kötődnek az anyagi haszonhoz. Az embereket ily módon könnyen befolyásolhatjuk, fogadják el osztályrészüket, akármilyen kicsi is az.

A Sátánizmus sok elnevezést használ. Ha nem volnának nevek, kevesen értenénk bármit is az életből, és pláne nem tulajdonítanánk jelentőséget neki; Minden jelentés kikényszeríti a felismerést, és ez az, amit mindenki akar, főleg a keleti miszticizmus, ami be akarja bizonyítani, hogy bárki képes tovább meditálni vagy többet nélkülözni, fájdalmat kiálni mint az előző. A keleti filozófusok az én eltörlését éltetik még mielőtt az bűnöket kezdene produkálni. Egy Sátánista számára teljességgel érthetetlen egy olyan én elfogadása, aki boldogan megtagadja önmagát. Azokban az országokban, ahol ez csalétek a boldogan elnyomottaknak, érthető, hogy a filozófia az én megtagadását tanítja, és ezáltal hasznos célt szolgál – legalábbis azok számára, akik hatalmon vannak, akikre nézve végzetes lehet, ha az emberek zúgolódni kezdenének. De bárkinek, akinek lehetősége van az anyagi javakra, egy ilyen felfogást választani teljességgel ostobaság! A keleti felfogás erősen hisz a reinkarnációban. Egy olyan ember számára, akinek lényegében semmilye sincs az életben, a lehetőség, hogy előző életében király volt, vagy még az lehet egyszer, igen vonzó és kielégíti az önbecsülést. Ha semmit nem tud felmutatni, amire büszke lehetne, meggyőzheti magát olyan gondolatokkal, hogy “mindig lesznek eljövendő életek” Sosem merül fel egy újjászületés-hívőben, hogy apja, nagyapja, dédapja már rég “jó karmát” biztosítottak számára saját hitükkel – akkor miért él mégis nyomorban a fényűzés helyett? A reinkarnációba vetett hit egy gyönyörű álomvilágot biztosít, ahol az ember kiélheti önmegvalósítását, miközben mégis követeli énje elnyomását. Ezt azon szerepek is alátámasztják, amit az emberek saját maguknak választanak múlt-, vagy jövőbeli alakként. A reinkarnációban hívők nem mindig választanak tiszteletre méltó formákat. Ha egy ember konzervatív és igen tiszteletre méltó, gyakran nevez meg egy csavargót, vagy gengsztert, ezáltal eleget téve alteregójának. Egy magas szociális státuszú nő szintén választhat egy szajhát vagy híres kurtizánt, mint önmaga megtestesítőjét valamikor a múltban. Ha az emberek valóban képesek lennének megszabadulni az önmegvalósítástól, nem kellene ilyen öncsaló játékokat játszaniuk, mint az újjászületésben való hit, hogy betöltség alapvető, természetes igényeiket. A Sátánista saját maga tökéletes kielégítésében hisz. Csak akkor vagyunk képesek önmagunk meglopása nélkül tisztelettudóak és kedvesek lenni másokhoz, ha saját énünk tökéletesen kiélésre kerül. Többnyire hetvenkedőkként gondolunk a túl nagy egójú emberekre, de a valóságban a hetvenkedés épp abból fakad, hogy állandóan meg kell erősíteniük erőtlen személyiségüket. A vallási vezetők mindig a személyiség elnyomásával tartották sakkban követőiket. Ha alárendeltnek érzik magukat, istenük nagysága nyilvánvalóan biztosítva van. A sátánizmus arra bátorítja híveit, hogy nagy, erős személyiséget fejlesszenek ki, mert ez adja az egészséges élethez feltétlenül szükséges önbecsülést.

Ha egy ember egész földi pályafutása alatt élettel teli volt, ez a személyiség az, ami elutasítja halált még az után is, hogy megszűnt a hús, amelyben lakozott. A fiatal gyermekeket gyakran csodálják állandó lelkesedésükért, életre valóságukért. Tipikus példa a kisgyermek, aki nem akar ágyba bújni, ha valami érdekes esemény folyik, és amikor lefektetik, lelopózik a lépcsőkön és a függönyön keresztül leskelődik. Ez a gyermeki vitalitás az, ami a Sátánistát felhatalmazza, hogy keresztüllessen a sötétség és halál függönyén és maradjon két lábbal a földön. Senkit sem bátorítunk önfeláldozásra.

Egészen addig, amíg a halál már megváltás bizonyos szélsőséges helyzetek miatt, ami az élet végét már megkönnyebbülésnek mutatja az elviselhetetlen földi lét után, a Sátánizmus elítéli az öngyilkosságot. A vallás mártírjai az életüket adták, de nem azért, mert az élet elviselhetetlen volt számukra, hanem hogy áldozatukat a későbbi hit megerősítésére használják. Azt kell feltételeznünk, hogy az öngyilkosság, ha az egyház javára történt, el lett nézve, sőt, bátorították, noha elvileg bűnként jelölték meg. A múlt mártírjait mindig bálványozták. Nagyon érdekes, hogy a vallások csak akkor tekintik az öngyilkosságot bűnnek, ha az csak a személy számára jelent megkönnyebbülést.